A csendes emlékezés napjai

Amíg az ember fiatal, nem foglalkoztatja, nem jut eszébe az elmúlás, általában szórakoztató rendezvényekre jár, s az idő múlásával egyre gyakrabban szólítja a kötelesség temetésekre, hogy közeli hozzátartozóitól, rokonaitól, ismerőseitől vagy barátaitól vegyen végső búcsút.

A halottak tisztelete, gyakorta félelmekkel teli tisztelete mindig is részét képezte az ember életének, szomorú kötelességként, fájdalmas gondoskodás formájában. A különböző korok és kultúrák a legkülönböző módokon nyilvánították ki ezt a tiszteletet, másként és másként őrizve meg egy-egy elhalt lelket az örök emlékezet számára. Valami mégis közös volt ezekben a rítusokban, mindig az örök életbe vetett hit irányította kialakulásukat, alakította szertartásrendjüket. Az ember fél a haláltól, rettegi az elmúlás gondolatát. Az emberi elme nehezen tudja elfogadni, hogy nincs tovább. De mi is történik velünk a halál pillanatában? Nem tudjuk, csak hihetjük, hogy elkezdődik az örök élet.

A keresztény kultúrkörben a halál egyenesen ünneppé vált. A hívő ember a beérkezést, a beteljesülést ünnepli, azt, hogy a krisztusi ígéretnek megfelelően az elhalt visszaadja lelkét Teremtőjének, Krisztus halála is szükséges része volt az életének, anélkül nem valósult volna meg a megváltás a maga teljességében.

Az idő haladtával a mindenszentekből és a halottak napjából csak a szomorúság maradt meg, a tengernyi koszorú, virág és az október végi este sötétjében sejtelmes világot árasztó gyertyák imbolygó fénye.

Amint mindenszentekkor az egyház megemlékezik az első vértanúkról, akik életüket áldozták a tanításért, az emberek úgy emlékeznek meg halottjaikról. Nemesen és egyszerűen, megbékélve a megváltoztathatatlanban, hitben és az örök élet reményében.

A halottakra emlékezés hagyománya évszázadok óta töretlen. Bár szeretteinket akkor sem felejtjük el, amikor már testileg nem lehetnek velünk, kegyeletünket nem mindig van lehetőségünk leróni a sírjuk előtt évközben, ezért legalább ezt a napot szenteljük arra, hogy rájuk emlékezünk.
November elsején vásárolunk, készítünk koszorút, vásárolunk néhány szál virágot, és gyújtunk gyertyát szeretteink emlékére a sírjuknál. Hatalmas virágkompozíciókra nincs szükség, hiszen ez a nap nem a földi és az anyagi javakról szól, hanem a tiszteletről és a szeretetről, melyet elhunyt szeretteink iránt érzünk, és amely akkor sem halványul, ha már testben nem lehetnek velünk. Ezt a töretlen lángot jelképezi a mécses is, amelyet azok is meggyújtanak ezen a napon, akik otthonukban emlékeznek a halottakra.

S itt álljon azon sírfelirat, mely a legutóbb mélyen megérintett:

„Uram add, hogy zúgolódás nélkül mindent elfogadjunk, hogy ők nyugodjanak és mi megnyugodjunk!”