Ma öt éve, hogy édesapám elment.
S íme a gondolatok, melyek alapján az alábbi sorok megfogalmazódtak bennem.
Apu alig várta, hogy végre én is, s Ő így fogalmazott végre kispados leszek. Ez azt jelentette, hogy unokái megszerzik a jogosit, s Ők vezetik majd az autót, mikor Kőszegre érünk. Sajnos ezen óhaja teljesítése miatt egy héttel elhalasztottuk az utunkat.
...................................................?!
Az életre vigyázni kell! Sosincs túl késő, hogy az egyetlen kincsünk elveszítsük, s eltelt tetteink leperegjenek előttünk. Mikor búcsú nélkül megyünk el, és itt hagyjuk szeretteinknek azt a pár szót, amikor utoljára beszéltünk.
Amikor még nem sejtettünk semmit. Nem mondtuk el nekik, hogy mennyire szeretjük őket, és mostmár túl késő, már nem lehet megtenni.
S csak ekkor bánjuk, hogy szerettünk volna tenni valamit, de életünk kevésnek bizonyult ahhoz, hogy bátorságot merítsünk.
Halálunk utolsó perceiben megéri azon rágódni, hogy
mit nem tettünk meg?
hogy mit szalasztottunk el,
és hányszor nem mondtuk ki azt a bizonyos szót:
Szeretlek?
De amíg élünk! Amíg még van vissza, s tenni tudunk az utolsó napjainkért!
Muszáj!
hogy halálunk ha értelmes nem is, de nyugodt legyen, hogy akik fontosak számunkra, ezt tudják, még ha búcsú nélkül megyünk is el, ezt sosem késő közölni...
SZERETLEK!
Hozzászólások (2 db)
Beküldte: Ibolya Beküldve: 2010. 10. 29. 20:15
Ezek a gondolatok foglalkoztatnak szinte napról nap, és mégsem cselekszem úgy, ahogy kellene. Tudom, hogy naponta úgy kellene élnem, élnünk, hogy talán ez az utolsó napom, vagy napja azoknak, akiket szeretek, de nem megy.... pedig akarom....de ez nagyon nehéz. Továbbra is próbálkozom, talán még nem késő...
Beküldte: Vné Beküldve: 2010. 10. 29. 11:59
"Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, amig a szívedben is meghalnak azok akiket a legjobban szeretsz!"